A magyarokhoz a leghosszabb ideig csiszolgatott mű, első változata 1796 körül keletkezett, a végleges 1810-ben készült el. Ebben a műben a klasszicizmus törekvése bontakozik ki, miszerint mindent általános, emberi szintre kell emelni. A témát illetően kaphatott ösztönzést Horatiustól, tőle kölcsönözte az alkaioszi strófát. A mű sorait már a konkrét történelmi helyzettől elvonatkoztatva a szabadság verseként értelmezhetjük. Izgatott, zaklatott menetű, nagy ellentéteket egymásnak feszítő alkotás, melyet áthat a nemzet jövőjéért érzett önostorozó aggodalom, a szorongó fájdalom. A költemény pátoszát a reménytelenség hevíti. Az óda kulcsszava az erkölcs. Egyre táguló méretekben villantja össze a kétféle időt, a múltat és a jelent, mivel ez a verstípus időszembesítő verstípus, a múlt és a jelen szembeállítása. Hanyatlásnak mutatja. Berzsenyi alapítja meg ezt a fajta stílust (Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi). Megszólításban megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembeállítás, mely egyúttal erkölcsi ítélet is "Romlásnak indult - hajdan erős". A 2. versszak a múlt kemény helytállását idézi, amely azonban közel sem volt idilli múlt. Ezt rombolja le a veszni tért erkölcs (3.vsz.). Három versszakon át (4-6.) ismét a múlt bizonyító tényei sorakoznak. A következőkben már négy versszakra tágul a fájdalmas önostorozás, a jelen bűneinek itt olvashatjuk a legbővebb felsorolását (7-10). A 10. versszakban az öltözetnek politikai jelentése van: jozefinizmus, nemzeti ellenállás: bajusz, szakáll, mente, német zsakett. A 11-12.versszakok felkiáltó mondataiban újra a dicső múlt nagysága zeng. Egyszerre van jelen a büszke öntudat és a csüggedt kiábrándulás, a múlt értékeinek vissza sóvárgása és a kétségbeesett tehetetlenség. Az utolsó két strófában (13-14.versszak) hangváltás következik, az ódai hangot az elégikus váltja fel. A 9.strófától kezdve változás tapasztalható a beszélő és a megszólított viszonyában: idáig a prédikátori korholás egyes szám második személyben hallható, ezután a többes szám egyes személy válik uralkodóvá. A magyarság romlásának oka szerinte általános törvényszerűség. Párhuzamot von a nagy népekkel. Ami a verset oly feledhetetlenné teszi, az elsősorban nyelvének romantikája, zengő akusztikája. Sömjént és Niklát tekintve mindkettő poros-sáros, a civilizációtól elzárt, a szellem világától távol eső falucska, vadon tájék. Emellett felesége műveletlen, így hát elmélkedéseiben egyedül maradt. Berzsenyinek mindenekelőtt a megelégedésre, a megelégedettség illúziójára volt legnagyobb szüksége, vágyainak, ábrándjainak, törekvéseinek kölcsönkorlátozására, kényszerű adottságainak, megváltoztathatatlan körülményeinek filozofikus tudomásulvételére. A kiszolgáltatottság, a tehetetlenség tragikus érzését szerette volna kárpótolni a "megelégedéssel": elfogadni az elfogadhatatlant, belenyugodni a neki rendelt sorsba.

 

 

Az Osztályrészem című elégikus ódájában a megelégedéssel viaskodik (1799 körül) - osztályrészem, ami nekem jutott. A vers a személyesség megjelenítésével és az egyes szám első személy használatával a romantika felé hajlik. A klasszikus kereteket nagy erővel feszíti szét Berzsenyi és a Horatiustól kölcsönzött, sajátos módon értelmezett képek. Az emberi életutat egy veszélyes tengeri hajózással azonosítja, középúton. Az élet viharain szerencsésen túljutott "heves ifjú" élete fordulópontjához érkezett: felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsúzás fájdalma, ráeszmélés az idő visszafordíthatatlanságára. A "boldog megelégedés" illúziójába ringatja magát. Mindez szembesítésben történik: pozitív és negatív értékek összehasonlításában. Pozitív értékek az antik városok, dolgok (Tarentum, Larissza). Belső hang azt mondja, hogy kérjen még. A 3-4. versszakban az elégedetlenség fogalmazódik meg. Úgy látszik, hogy lejjebb adná. (Antik világgal szemben ez csak egy porfészek). 6. szakasz: egyre kevesebbel beérné ("csak te légy velem"). Értéktudatból értékhiány lesz; reális értékből költészet. Levonom vitorlám - feladás jele. Lekötöm hajómat - önkorlátozás. Az elzárt hely börtön is, nemcsak biztonság. A tündérek jelen esetben veszélyesek (ebben a korban a tündérek még rosszat jelentettek: feltűnnek, eltűnnek). Negatív mozzanatok is vannak a műben: az élet értelmének feladása, veszélyes lehetőség, lankadás. A vers horatiusi lezárása meghatott emelkedettséggel, őszinte rajongással zengi a költészetnek a legválságosabb helyzetekben is minden bajtól mentesítő csodáját: Ha minden érték kihull is az emberi életből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet. Az elégia jellemző Berzsenyire, ez a műve is elégikus óda.

 

 

Másik (az utókor számára is) sikeres elégiája A közelítő tél (1804 és 1808 között). Komor, vigasztalan hangulat uralkodik a versben. A cím is riadalmat kelt. A vers felépítése könnyen követhető, logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófában tagadásra fordított idill jelenik meg: változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami itt maradt. A durva őszi táj lehangoló képe, egyszerre jellemzi az évszakot, az ifjúság örömeinek elvesztését, s a kiábrándító niklai környezetet is. A költői negatív festés kettős hatást ír le: nemcsak a jelen sivárságára döbbent rá, hanem nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszahozhatatlan elvesztését is. A múltat próbálja idillé varázsolni. A pozitív értékű szavak halmozása, s az antik utalások a niklai ház körüli kertet díszes "ligetté", "rózsás labirinth"-tá eszményítik, melyben a "Zephyr" lengedezett és "Symphonia" szólt. Az első három szakaszban a természet festésével érzékelteti az idő múlását. A felsorolt ellentétekben ott remeg a múlt és jelen, az élet és a gyász komor hangulata: borong-mosolyog; néma homály-öröm víg dala harsogott; levél zörög-szomorú, kihalt. A negyedik strófában a látványból filozófiai általánosítást von le: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden az ég alatt csak "jelenés", pillanatig tartó tünemény. Az 5-6. versszakban a költő magára, saját életére vonatkoztatja az általános romlást, pusztulást. Lemondással veszi tudomásul, hogy észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elmúlt ifjúsága. A lélek kiégettsége, halála miatt panasz sír az elégia lezárásában: az elmúlt ifjúság szépségeinek már soha többé nem lehet részese. A költemény elolvasása után döbbenhetünk rá, hogy ott sem csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás. (Lolli - szerelem jelképe). Formája ASKLEPIADESI-strófa, ami daktilusokból és trocheusokból áll, középen erős sormetszettel: